Whiplash

Kovácsné ajánlotta nemrégiben, meg is néztem, és hááááát.....az a helyzet gyerekek, hogy komoly headshot. Kicsit képzavaros ez a meghatározás, de belefér. Ez a film ugyanis nagyon súlyos. Nem is igazán ajánlanám átlagos fogyasztásra, az ínyencek jelentkezését várja.
Hajnali kettő lesz nem sokára és már legalább 10.perce gondolkozok azon, hogy tetszik-e egyáltalán. Furcsa, hogy nem egyértelmű...Elmondom, hogy mi a gondom.
Az összes eddigi fírkámban próbáltam nagyon egyszerűen megközelíteni a filmeket. Semmi túlspílázott filmelemzés, vagy esztéta sallang. A folyamat az volt, hogy vége lett a filmnek előkaptam a blogot és nekifutásból leírtam azt ami az eszembe jutott róla. (mármint a filmről) Ez az eljárás tök jól működött, legalább is olyan értelemben, hogy nekem tetszett, még akkor is, ha sok posztom gyerekes, bénán van megfogalmazva, itt-ott értelmetlen is és tele van helyesírási hibákkal, elütésekkel. Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az idők folyamán összeállt a fejemben egy szempontrendszer, amely alapján tudom egy filmről, hogy miért tetszik nekem vagy miért nem. -> Meg tudom fogalmazni magamnak. Nos, erre jött a Whiplash és lehúzta a kis listámat a klotyón.

Indul mindjárt a dolog azzal, hogy szimpátia/azonosulás a főszereplővel. Itt ez nekifutásból nem megy. Én átlagos laikus LCD bambulóként nem tudom értelmezni az így összerakott figurát. Miről van szó? Arról, hogy emberünk mindent de tényleg mindent feláldoz a dobolásért. Nőt, családot, lelkivilágot, önérzetet. Gyakorlatilag egy megrágott, félig megemésztett, kiköpött hús, de a lényeg, hogy dobolhasson. Kicsi spoiler: (nálam a karakter megítélésének igazi mélypontja, amikor autóbalesetet szenved, de még a roncsból is kimászik és futni kezd, hogy odaérjen a fellépésre.) Én nem tudnék így működni. Rosszabb pillanataimban simán bekategorizáltam a főszereplőt rossznak. Adott helyzetben legalább akkora köcsög, mint a tanár. Aki ugyanis egy igazi vérparaszt. Annak ellenére, hogy ifjú dobosunkat (és nem csak őt) sorozatosan vérbe szétalázza, felnéz rá, tiszteli. Lófaszt. Aláírom, hogy túl van élezve, mind a két karakter (a tanár is és a dobos is) de beleélve magam ebbe a helyzetbe, a második alkalommal ahogy tanár nekikezdett volna ilyen szinten alázni, addig ütöttem volna (a tanárt) amíg mozog..A lényeg hölgyek-urak. kurva jól megírt, karakterek, nagyon jó színészekkel, de az én világomban egyik sem létezik.

A kis listám második helyén ki kell emelnem a sztorit. Nem bonyolult történet. Adott egy srác, aki a legjobb dobos akar lenni, a legjobb jazz dobos.(Volt egy kiírás a szobája falán amitől mondjuk megint csak anyáztam egy sort: "Ha nem vagy jó, rockzenekarban végzed") Ezért mindent beáldoz. Meghívják ugyanis a zeneiskola híres tanárjának zenekarába. A tanár egy igazi vadállat,egy ütnivaló vérbarom, viszont ezzel együtt is a legjobb jazz zenekart rakja össze a zeneiskola diákjaiból. Versenyekre járnak, nyerik a díjakat, de az idők során végig szemétkedik a dobossal. Ő ezt inspirálónak, motiválónak éli meg és még eltökéltebb lesz. Meg akar felelni a tanárnak. Mindent és mindenkit beáldoz a cél érdekében. Megszállottan küzd a célért. Amikor kiderül számára, hogy még ez sem elég, kiakad.
A sztorival kapcsolatban ösz-visz két megjegyzésem lenne.Egyrészt sikerült megutáltatnia velem a zenetanulást. Mármint a szervezett, iskolai keretek közöttit. Ha ez valójában így megy, az megöli a kreativitást, pedig a zenélés egy nagyon kreatív önkifejezési forma. Másrészt egyáltalán nem láttam magam, ahogy én is ott verem a dobokat, szóval sikerült kívül helyezkednem a történeten. Ekkor lett hirtelen világos az, amit más kritikákban olvastam. Ez a film ne a zenéről szól, nem a jazzről. Hanem arról, hogy mit kell feladnod, mit kell elviselned, milyen utat kell végigküzdened ahhoz, hogy a legjobb légy. Lehetne mondjuk egy feltörekvő teniszjátékos vagy egy kezdő díjugrató esetleg egy még fel nem fedezett festő története. A jazz, a zene csak körítés. Ezennel el is érkeztünk a kis listám harmadik pontjához, ez pedig a hangulat. Amit ebben a filmben nagymértékben a zene is meghatároz. Súlyos, kemény műfaj. Megértem, hogy sokan nem szeretik. A filmben dobálóznak nagy jazz nevekkel, amik nekem semmit nem mondtak, nem értek a jazzhez. Hallgatni tudom és a film tele van vele. A nagyon bevadulós darabok már kicsit idegesítettek. Olyan volt érzetre, mint a Birdman állandó háttérzenéje. A finomabb lágyabb zenék viszont remekek...

Szerintem 10/9

Miért is? Mert nagyon működik. Végig kettős érzésem volt ugyanis. Borzasztóan utáltam és ugyanakkor alig 30 percben(legalább is annyinak tűnt) lement az egész és kicsit sem voltam álmos, pedig erősen hajnal volt már. Elneveztem magamban "rohadjmegfilmnek". Senki és semmi nem szerethető benne igazán, nincs egy igazán pozitív karakter sem (a barátnőt és az apát nem ide értve).A hangulata borongós, végig szomorkás, rengeteget káromkodnak benne. Jelentem ez a mixtura olyan elegyet hozott össze végül, ami egy nagyon egyedi, nagyon unikum zenés filmet eredményezett, tele nagyon jó színészi játékkal. Engem megevett. Gyűlöltem de szerettem is...
Akinek tetszett a Birdman ezt is csípni fogja, akinek nem, az ezt ne tegye be. Vigyázat, súlyos, lomha, nehéz film. Ahogy mondani szokták: mélyvíz, csak úszóknak!

Szerinted?